14. fejezet
Vége
Mindenki átvonult az étkezőbe. Carlisle az asztalfőn ült, mellette a jobb oldalán Esme foglalt helyet, a másik oldalánál, pedig Edward ült. Edward mellett Bella ült, mellette Nessi, majd Nikki – akit Nate ültetett le oda -, Nate leült Nikki mellé, majd lehúzott engem is. Mellettem Emmett ült, aztán Rosalie és végül Alice meg Jasper. Arra vártam, hogy valaki megszólaljon.
Carlisle felállt, majd körbenézett. Az asztal alatt megszorítottam Nate kezét, persze Emmett észrevette és nem bírta megállni, hogy ne bökjön oldalba és tátogjon el nekem valami viccet.
- Azt hiszem, most végre át tudjuk beszélni azt a tragédiát, ami a Johnson Cégnél történt. Nyílván mindenki tudja, hogy ez nem lehetett egy ember műve. Ezért is jó, hogy Jonathan itt van. – nézett az említett felé. – Jonathan a legrégebbi quileute farkas most, itt. A tragédia igen fura helyzetet állított elénk, ugyanis előtte utcai ,,zavargások” zavarták Seattle lakosságát. Aztán a bírósági eset után ezek az esetek elcsendesedtek, nem tudni miért. Mivel Liliána is jelen van és Ő ott volt a helyszínen talán meg tudja mondani, hogy mi történt.
- Tudomásom szerint a Volturi intézkedett az ügyben. – mondtam el, az utolsó információt, amit tudtam.
- Oh. – lepődött meg ezen. – Akkor folytassuk. Szóval Liliána, mesélnél egy kicsit magadról?
Az összes eddigi bátorságom egy pillanat alatt tűnt el. Elszivárgott, felszívódott vagy tudom is én. Nate-et néztem és csak néztem. A pánik kiült az arcomra. Valószínűleg ebben a pillanatban csak dadogtam volna, ha egyáltalán egy hang kijött volna a számon.
- Nyugodtan, Anyu! A pánikroham nem szégyellni való. – mondta Nikki.
- Nicole!- figyelmeztette az apja. – Lil, nyugi. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet veled?
Nagy levegőt vettem és elhatároztam, hogy Nate és Nikki is büntetésben lesz, elég sokáig.
Szép lassan felálltam, majd félve körbepillantottam, hogy megnézzem az arcokat. Edward-é csöppet sem volt barátságos, ezen változtatni kell…
- Apu!- hallottam a suttogást mellőlem.
- Liliána, meg ne próbáld!- szólt rám Nate, mire kapott egy szúrós pillantást.
- Mit meséljek magamról?- tettem fel a kérdést, az ,,akcióm” helyett.
- Mondjuk, mesélhetnél egy kicsit arról a bírósági balhéról. - mondta Emmett. – Tudod, nem hittem volna, hogy egy csaj is tud ilyen kemény lenni, egy embercsaj.
- Akkor visszafelé haladunk az időben. – tisztáztam le magammal. – Hosszas tervezgetés előzte meg az egészet. Tulajdonképpen egy valaki nélkül nem sikerült volna az egész. – szomorúan gondoltam Lizzi-re. – A bíróságnál viszont nem minden úgy alakult, ahogy mi azt elterveztük. – Nate tüdejéből morgás tört fel. – Joe meglepően kedves volt, ezt egy ideig nem értettem, majd később megtudtam, hogy minek köszönhettem az egészet. Persze azoknak a kigyúrt alakoknak kinézetének már kellett volna sejtetniük valami rosszat, legalábbis számomra, ám ez nem történt meg. Szerencsére izomfejek nem jöttek be a tárgyalásra. – itt kénytelen voltam megállni, mert nem bírtam elfojtani egy mosolyt. – A tárgyalások eleje még jól sikerült, mert sikerült elérnünk, hogy a gyermek-elhelyezést vitassuk meg előbb. Nem volt kérdéses, hogy Nikki-nek ki lesz a hivatalos gyámja, hiszen Joe-hoz semmi köze sem volt. Aztán mikor mindketten aláírtuk a válási papírokat, na, akkor kezdődött a verseny. – igazából el kellett mennem J. J. -hez, mert a nyolcvan évvel ezelőtti házassági okmányok már nem éppen voltak aktuálisak. – A gázszivárgás az Én ötletem volt, mert így ki tudtak menekülni az épületből. Én nem mehettem ki, mert Joe akkor élve kijut, ezért bennmaradtam. Amire nem számítottam, hogy Joe is tervezett valamit. Míg mi csak egy kis tüzet akartunk, addig Joe elhelyezett egy bombát és a gázszivárgás neki is egy jel volt. Arra viszont nem számított, hogy Lizzie bejön és meggátolja, hogy az egész épület összedőljön. Joe ellökte Lizzi-et és velem kezdett el harcolni. Vesztésre álltam, amikor Nate az életét kockáztatva bejött. Joe nem bánt vele kesztyűs kézzel… Beütöttem a fejem, aztán már csak annyira emlékszem, hogy kint fekszek a vészkijárat előtt, mellettem pedig Nate feküdt. Az oldala vérzett és nem tudott talpra állni. Ennyi lenne. – mondtam és Emmett-re néztem, hogy megtudjam elégedett-e.
- Előre kitervelt gyilkosság? Ezt a törvény bünteti és mivel Joe már halott, Őt nem fogják lecsukni… - mondta Emmett.
- Engem se. – rántottam meg a vállam. – Én csak védekeztem. Joe viszont megölte a saját testvérét.
- És mi van azzal a Valeriával?- kérdezte Carlisle.
- Valeria… A férjem szeretője volt és megölte az első gyerekem. Na meg a szobalányom is volt, csak éppen a férjem jobban tetszett neki.
- És most minden rendben? Senki sem kerget, nem akar megölni… - kérdezte gúnyosan Edward. Ezzel kiverte a biztosítékot.
- Edward, fogd be!- mondtam neki.
Leültem a székre és végig Edwardot figyeltem.
- Egyet kérdezek én. Mi van, ha az a valami, ami Liliána hasában van, veszélyes ránk nézve? – kérdezte, valószínűleg a többiek gondolatainak kihallgatása után.
- Nem valami Edward. Ne merészelj így beszélni a gyerekemről!- álltam fel én is, ahogy Edward.
- Csak egy gyenge kislány vagy, aki még egy gyereket sem tud felnevelni.
- Elég legyen!
Nate fogott le még mielőtt az asztalon keresztül ,,megfojtottam” volna Edwardot.
- Carlisle, valami nincs rendben!- mondta Nate, de nem láttam az arcát, mert végig Edwardot figyeltem.
Carlisle másodperceken belül mellettem termett és ültetett le a székre.
- Ez lehetetlen… - mondta Carlisle, valószínűleg nem nekem. – Edward, hagyd abba! Inkább segíts!
Carlisle felkapott a karjába, majd felvitt az irodájába. Csak most tűnt fel, hogy mennyire melegem lett, de csak a hasamnál.
Carlisle beadott valamit, amitől elálmosodtam, majd el is aludtam. Éreztem, hogy elvisznek valahová, aztán valami hideg ölelt magához és nagyon jól esett.
Reggel éreztem magam alatt valami hideget, mikor kinyitottam a szemem eléggé megdöbbentem. Edwardon feküdtem és a legrosszabb az egészben az volt, hogy nem tudtam, hogy, hogy került alám. Viszont semmi erőm nem volt legördülni róla.
- Beszéltél álmodban. – mondta meglepően szelíden.
Hoppá! Vajon mit mondhattam?
- Mondd, miért nem kerestél?
- Edward… - felültem és kerestem valamit, ami elvonhatja a figyelmemet.
- Kérlek! Tudod, te, hogy mennyi szenvedést okoztál? Felfogtad?- ült fel ő is az ágyon.
- Mintha Ti annyira kerestetek volna. Joe azt mondta, hogy nem kerestek… Edward. – bújtam a karjai közé, hogy eláztassam a rajta levő inget a könnyeimmel.
- Most már itt vagyunk, de ezt nem tarthatod titokban. Mindent el kell mesélned.
Még aznap elmeséltem mindent. A Maria-val való találkozásom, az életem… Legfájdalmasabb emlékem az volt, amikor Nikki-t hároméves korában elrabolták. Azóta, mióta visszakaptam viselkedek úgy vele, mintha még mindig hároméves lenne.
Esme rögtön megölelt, aztán persze Carlisle is átölelt bennünket. Voltak azonban olyanok, akik nem tudták, hogy ki vagyok.
- A teljes nevem Kramisha Liliána Witte Cullen. Egy kis keresgélés után megtaláltam az eredeti nevem és azt használtam. Én vagyok az első Cullen-lány gyermek.
- Az nem lehet, hiszen az Én vagyok. – állt fel Rosalie.
- 1923-ban születtem és 1928-ban csatlakoztam a Cullen családhoz, Edwardnak hála. És nyolcvan éve hozzámentem egy férfihoz, bizonyos Joe Johnsonhoz. Alig egy évig éltünk együtt, majd elköltöztem. Három hónapja vagyok együtt Nate-tel.
- Lehetnénk együtt nyolcvan éve is, ha nem mentél volna hozzá Joe-hoz. – mondta Nate.
- Ezt mindig megkapom… - dőltem Nate mellkasának. – Szóval… Most mi lesz?- fordultam a szüleim felé.
- Természetesen itt maradhattok, sőt meg szeretnélek kérni Titeket, hogy maradjatok. Először is, mert a lányom vagy és szeretlek, másodszor pedig… azt hiszem, hogy miután vámpírméreg jutott a szervezetedbe a baba… - mondta Carlisle.
- Szuper… A kisbabám rákapcsolt… - mormogtam nem túl lelkesen.
Hihetetlen érzés volt újra szeretni Nate-et – mióta megszületettek az ikrek minden energiámat ők szívták el. Edward Matthew és Jonathan Carlisle igazán jó babák voltak, csak Nicole volt féltékeny. Az apjával töltött minden időt, amikor én az ikrekkel voltam – nagyon féltem, hogy soha nem akarja majd megnézni a babákat.
Amint az ikrek elkezdtek rohamosan nőni és már nem kellett rájuk annyira figyelni, elvittem Nicole-t vásárolni – jól éreztük magunkat.
Boldogan éltünk!
